Prológus

Sziasztok! Elérkezett a nap, mikor publikálom -végre- a sztorit! Remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha igen -illetve, ha nem- ne felejtsétek jelezni!
Kellemes Ünnepeket Mindenkinek!
Ölel benneteket: Csenge K.

Még mindig emlékszem a napra, amikor elindultunk. Az óta is átkozom azt a napot.

Emlékszem, azt mondta nem lesz baj. Azt mondta jó sorunk lesz ott.

- Gyerünk Rodney! Jobb, ha elindulunk!- szemei csak úgy csillognak, nem tud egy helyben megállni, annyira izgul. Ez az első repülése.

- Jól van, jól van! És mi lesz, ha valamit itt hagyunk?- kérdezem, majd kezeimet körbefonom a csípője körül.

- Ne aggódj- kuncog.

- Én sosem- mondom.

- Jól hazudsz- mondja, majd felém fordul.- Hidd el, sokkal jobb helyre megyünk, mint ahol most vagyunk. Igazán kicsi közösség, de összetartóak.

- Én hiszek neked- bólintok, majd rám mosolyog én pedig megcsókolom. – Jobb, ha indulunk.

- Okés- bátortalannak tűnik, de tudom, hogy biztos abban, amit csinál.

Maxine mindig is elszánt volt. Benne megtaláltam, amit mindig is kerestem. Gyönyörű barna hullámos haj, zafírkék szempár. Okos volt, talán túl okos. Egyetlen rossz tulajdonsággal rendelkezett: túl hiszékeny volt.

Mikor azt mondtam nem aggódok elhitte. Pedig féltem. Féltem, hogy rossz emberek közé kerülünk. Jók voltak az előérzeteim.

- Hű el sem hiszem, hogy itt vagyunk- mondja elbűvölve.

- Menj csak, én majd viszem a cuccainkat- mondom, majd elengedem a kezét ő pedig a reptér bejárata felé siet.

--------

- Szóval, ha leszállunk, utána vonattal megyünk tovább?- kérdi Maxine.

- Igen, legalábbis te ezt mondtad.
- Azt hittem te is utánanézel.
- Miért? Én bízom abban, amit mondasz.
- Jól van- vonja meg a vállát, majd táskájából előhúz egy régi térképet.- Szóval itt fogunk leszállni- mutat rá egy hatalmas piros pontra.- És itt fogunk felszállni a vonatra- egy kisebb pontra mutat, ami viszonylag közel van a piroshoz.- Addig pedig.. ömm mondjuk sétálhatunk, vagy foghatunk taxit esetleg stoppolhatunk.

- A stoppolást nem díjazom. Elég veszélyes.

- Igen, gondoltam- bólint.

- De a taxi jó öltet- mondom mosolyogva biztatásként. 

Egész úton a térképet tanulmányozta. Mindig is maximalista volt, ami persze ezen alkalommal is előbukott belőle. Kétféle Maxine-t ismertem. A félénk, visszahúzódó és mindenekelőtt kedves Maxine-t, és a maximalista, nagyratörő, határozott Maxine-t. Ennek ellenére én úgy szerettem mint senki más, hibáival és szépségeivel együtt. Mindig is voltak hullámvölgyeink, de előbb vagy utóbb mindet átvészeltük. Vigyáztam rá, éjjel és nappal, mindig tudtam hol van és mit csinál, ami elég visszataszító lehet, de nagyon féltettem őt. Aztán volt egy nap, amikor nem figyeltem rá eléggé.

Szóval, miután leszálltunk a gépről taxit hívtunk, akinek a viteldíja ugyancsak nem volt olcsó. És én még azt hittem Londonban a legdrágább a tömegközlekedés, de ezek szerint tévedtem. 

- Prirudba megyünk- mondja Max, a sofőr pedig hatalmasat fékez.

- Prirudba?- kérdez vissza meglepetten.- Mármint a Blaklath féle Prirudba?

- Igen! Hát nem remek? Persze, Lissiltben átszállunk egy vonatra, így a vasútállomás is megteszi- mosolyog.

- Jól meggondolták, hogy odamennek?

- Hát persze!

Furcsálltam a férfit, de nem kételkedtem Maxineben. Egy szót sem szóltam egész úton Maxszel ellentétben, aki egész úton csak beszélt. Az út végén a férfi kezébe nyomtam a pénzt, ő pedig szó nélkül elhajtott. 

- Szóval ez lenne a nagy lissilti vasútállomás?- kérdem, mire Maxine oldalba bök.

- Hé, ne legyél telhetetlen. 
- Én nem, de azt hittem nagyobb dologról van szó- mondom, majd ledobom a cuccainkat az egyik váróteremben lévő padra.  
- Egyébként is, egy vonaton leszünk nem pedig itt- von vállat.- Elmegyek megveszem a jegyeket.
A jegyek meglepően olcsók voltak, bár hamar rá kellett jönnünk, hogy miért.